Lina szobája

Mint említettem, úgy terveztem,hogy ma nem írok, de ha már elkezdtem, akkor jöhet a következő bejegyzés. A tervem az volt, - az Arche című postban említettem már- hogy az Üvöltő szelekről fog szólni. De bocsi kedves Teréz anyu, most mégsem ez jön:) De ígérem,hogy még sort kerítek rá, és akkor átfogó képet fogok nyújtani a könyvről és a filmről azoknak akik nem olvasták és természetesen azok számára is érdekes lesz, akik már olvasták.

Ebben a bejegyzésben arról ejtenék szót,mennyire nem tudjuk kezelni azt, ha valaki beteg, vagy fejlődési rendellenessége van.

Igen, nem könnyű téma, és nem is a hétvégi pihenést szolgálja, de nem lehet elmenni mellette. (ugyanúgy,mint a hajléktalan kérdés mellett sem!).
Nem is tudom,hogy hol kezdjem, hiszen annyi tapasztalatom volt az elmúlt időszakban.

Sajnos az emberek és a társadalom a mai napig nem tudta elfogadni azt,hogy nem mindenki egyforma, és sajnos van, akiknek kegyetlen életet szánt a sors. Aki egy picit más, azt már nem fogadjuk el, legyen az szellemi értelemben, vagy testileg. Hiszen valljuk be...hány ember fordítja el a fejét, ha megpillant egy kisgyereket, akinek esetleg hiányzik egy-vagy több végtagja? Ki fordítja el akkor is a fejét, ha egy tolószékes embert lát az utcán? Rengetegen...nem tudjuk ezt kezelni. Hallottam már olyan álláspontot miszerint el kellene különíteni azokat akik szellemi vagy testi fogyatékossággal élnek. Ezt nagyon nagy butaságnak tartom. A legtöbb ember úgy van vele,hogy oh, régebben is megoldották, fel a hegyre, és taszítsd le az öreget, a beteget, az életképtelent. Lehet csóválni a fejünket, pedig így van, nagyon sokan még a mai napig is így gondolkodnak.


Pár nappal ezelőtt volt szerencsém találkozni két tündéri kisgyerekkel. Édesek voltak, játszottunk, néhány szót váltottunk egymással, ahogy azt egy hét éves gyermek teszi:) Az első pillanattól kezdve befogadtak, nem idegenkedtek, nem volt meg az a pár lépés távolság, ami ilyenkor szokott lenni. A bizalmukba fogadtak. Mindkettő rajongott a kockákért, természetesen házat kellett volna építeni, de mire eljutottam odáig, kitalálták,hogy a labda mégis jobb lenne:) Aranyos ugye?

Akkor most jön az,amire nem sokan gondoltak...a két kisgyerek fejlődési rendellenességgel jött a világra, csúnya szóval "torzak" voltak. Életemben nem láttam még ilyet! Nem szeretném részletezni,hogyan is néztek ki, hiszen tudom,hogy néhány ember ezt "undorítónak" titulálja. Igen, erről beszéltem. Nem tudjuk kezelni azokat, akik mások. Úgy éreztem,hogy nem tudok rájuk nézni, de eltelt pár másodperc, és annyira elvarázsoltak a kis tündérkék,hogy egyáltalán nem láttam,hogy hogyan is néznek ki:) Önfeledten játszottunk, és egyszerűen elbűvölőek voltak, még ma is szeretettel gondolok rájuk.:) Nem találkoztam még soha életemben olyan felnőttel, gyermekkel aki ennyire önzetlen volt. Aki csak fél percet együtt tölt velük máris megszereti őket, és állíthatom ugyanolyan gyönyörűnek láttam őket utána,mint bármelyik egészséges gyermeket láthatunk. Valóban igaz, hogy a lélek a legfontosabb. Miattuk érdemes azért küzdeni, hogy az emberek végre elfogadják,hogy nem szörnyetegek, hanem valóban érző kis lények,mint akármelyik egészséges gyermek vagy felnőtt ember.

Tehát emberek! Ne fordítsuk el a fejünket, ha egy olyan ember közeledik felénk,aki más. Tessék kezet nyújtani, és megismerni őket!

(mint említettem azért nem illesztek be képeket,mert nem szeretném senki lelki világát feldúlni, ha valaki kíváncsi,hogy milyen rendellenességben szenvedtek, az keressen meg.)